A hordókat mindenki ismeri, de hogyan készítették az elsőket? Máig sem tűnik teljesen tisztázottnak, hogy ki készítette az első boros hordót. Egyes források szerint a kelták Burgundiában a Kr. e. XIII. században rájöttek arra, hogy a gőz és meleg fölött meghajlik a fa. Ezt a tudást azonban ekkor még csak a hajóik elkészítésére használták fel. Később rájöttek, hogy tárolási eszköz készítésére is használhatók, ami nagy előrelépés volt a törékenyebb, nehezebb agyagedényekhez képest. Idővel már bármekkora méretben el tudták készíteni. Lassan pedig kialakult a hordókészítő, azaz kádár mesterség. A hordókat pedig nem csak tárolásra, hanem szállításra is használták. Eleinte mindenféle faanyagot felhasználtak, majd rájöttek, hogy a francia tölgy a legjobb erre a célra. A franciák Napóleon idejében rengeteg tölgyerdőt telepítettek, hogy legyen elég fájuk, elsősorban a hajóépítéshez. Amikor azonban a vas, acél és egyéb anyagok használata kiszorította a faanyagot, az megmaradt a bútor és a hordókészítés alapeszközének. Az évtizedek során kiderült az is, hogy a francia tölgy vaníliával és más kellemes tölgyes aromával egészíti ki a bor jegyeit. Kismértékű párolgást is megfigyeltek a dongák felületén és elnevezték ezt az "angyalok részének". A rómaiak a Kr. u. III. században kezdték el használni. Vélhetően a galloktól tanulták el a hordókészítés mesterségét katonai és kereskedelmi kapcsolataik révén. Azonban eleinte nemcsak bor, hanem arany, szegek és egyéb anyagok tárolására, szállítására is igénybe vették. Egy másik nézet szerint a Kr. e. 2690-ből fennmaradt egy írás, amelynek tanúsága szerint már ekkor is alkalmaztak fahordókat, félig zárt változatban. A két oldalon lezárt hordókat viszont először csak a vaskorban (Kr. e. 800-900 körül) használtak. A Kr. e. I. századra pedig már széles körben elterjedtek a hordók bor, sör, tej, olíva és víz tárolására.

Az agyagedényekben vagy vermekben történő tárolás azonban a mediterrán területeken és a Kárpátoktól keletre általános maradt és többek között a Kaukázus nagy régiségeket megőrző területein napjainkig megtalálható. Azt meg lehet állapítani, hogy a Kárpátokon belüli kerámiaedényekben nem tároltak bort, és a szorgos kutatás sem tárt föl olyan vermeket, amelyek a bor őrzésére szolgáltak volna. Ugyanakkor Moldovában, a mai Besszarábia területén, találkozunk ilyenekkel, és ettől keletre egyre általánosabb ez a tárolási mód. Ebben a vonatkozásban a magyar bortermelés tehát Közép-Európához csatlakozik, sőt a hordós tárolást mi közvetítettük keletre.

Magyarországon a IV. Béla király által letelepített vallonok honosították meg a hordót, mint eszközt, korábban ugyanis a bort bőrből készült zsákokban, borjú-, kecske-, juh- és ökörbőrben tárolták. Abban, hogy a hordót mikor kezdték el használni a magyarok, bizonyos támpontot nyújt a donga és az abroncs szavak eredete, amelyeket legkésőbb a Kr.u.X. sz. végéig vettek át a szlávoktól. A hordó és a rocska (roncsika) fogalmak megléte is visszakövethető a XIII. sz.-ig. Valószínű, hogy ekkorra kialakult a hordós bortárolásra és az egyéb célokra (tej-, víz-, sörtartó) készített dongás faedények használata. További XIV-XVI. sz.-i adatok valószínűsítik, hogy a bocs, bocska és bot nyelvi alakok dongás, hordószerű edényt jelentettek.1 A hordó szó először valószínűleg az 1395-ös Besztercei Szójegyzékben szerepel, és a hord folyamatos melléknévi igenév főnevesülése. Főnévvé válása a borhordó (edény), vízhordó (edény)-féle kapcsolatban mehetett végbe, jelentéstapadással.